LeszBlikk

Hétköznapi szösszenet

Reggel 05:35. Kissé szerencsétlen fejjel, félkómás állapotban álldogálok a kis földalattira várva. A tömeget mindössze hárman képviseljük. Az oszlopnak támaszkodva és az egyik szememet a jelenlévőkön tartva, kényelmesen szunyókálok. Fülemben lágyan zümmög az Enigma, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az állva alvás állapotában. Éppen kezdenék Alfából Béta irányába indulni, amikor a pillanat töredékéig tartó álomból egy kiadós rándulással felriadok. Heves szívveréssel körülnézek, vajon hányan látták a produkciómat. Ekkor esik a tekintetem egy új tömegtagra. A közvetlenül mellettem álló, nálam alig egy fejjel magasabb lány nem csupán lenyűgözően szép, hanem meglehetősen kihívó is. Engem néz. Persze hirtelen azt sem tudom, mit csináljak. A légneművé válás, az enyhe pirulás és égő vörös fej közti színjátszás, valamint az „úgycsinálokminthaészresemvenném” állapotai között választhatok. Természetesen a negyedik verzió lép életbe és némi szégyenlős mosoly keretében vállat rándítok. 
Még mindig jobb egy pillanatnyi mélyalvás mint a hosszú semmilyen. 
Ez igaz. – válaszolja még mindig azzal a játékos mosollyal, amivel ki tudja, mióta nézett. Jó lenne valami frappánsat mondani, de semmi nem jut eszembe. A hajnali vegetáció eme alacsony fokán annak is örülök, ha eltalálom a számat a fogkefével. Azért nem adom fel ilyen könnyen. A lány nagyon tetszik és még ebben a félgőzös, meglehetősen szűkszemű állapotban is szeretnék neki imponálni. Némi hallgatás után – látszólag lazára véve a figurát – megkérdezem:
Te is ezzel a metróval jössz? Ahogy kiesik a fogaim közül a mondat, rájövök, hogy ennél hülyébbet akkor sem kérdezhettem volna, ha előre begyakorlom. Hiába, tényleg született tehetség vagyok…
Nem. Én a másik oldalról indulok, de innen izgalmasabb a felszállás. – mondja szélesedő mosollyal. – Ezen felbátorodva bennem is kezd oldódni a kezdeti bénultság. 
Az klassz. – Felelem. – Eredetileg nekem is ott kellett volna felszállnom, de itt kényelmesebb az oszlop. Hárommal kevesebb rajta a rücsök mint azokon. – Felettébb sokatmondó és építő kommunikációnkat a kis földalatti érkezése töri meg. A rajtam lévő óriás méretű hátizsákról megfeledkezve hirtelen fordulok az ajtó felé. A mozdulatommal egyúttal jóformán letaglózom őt. Egyensúlyát – és mindennemű mosolyát – rövid időre elveszítve, billegve lép be a metróba. Immáron poroltóért imádkozva, izzó arccal lépek utána. Kényszernémaságba, valamint nyomasztó hőhullámba burkolózok. A fejem szinte vibrál a vörös színtől. Csatakos kézzel markolom a kapaszkodót és várom a halálom. Valóságos kínlódásomat látva, újra mosolyogva odalép hozzám, majd földre szegezett fejemet felemelve súgja a fülembe:
Legközelebb, ha le szeretnél venni a lábamról, előbb igyunk meg valamit. – … és íme, a csoda megtörténik. Nem neheztel, nem káromkodik és nem barmol le. Sőt! Még a kezdetinél is kedvesebb. Fogalmam sincs, miért, de nem is érdekel. Az új lehetőség reménye erőt ad és visszakapom a hangom:
Ugye nem gond, ha az ital után mellőzöm a hátizsákot? 
Ha nélküle is olyan eredményes vagy mint vele, akkor nem. - Azzal a laptop táskájából kivéve, névjegykártyát nyújt felém. – Csörgess meg, ha megszomjazol. 
Máris cserepes a szám… - Mondom nagyot nyelve, és abban a pillanatban tényleg úgy érezve, hogy porfelhőt lehellek. – Felnevet. Kellemes hangja végigborzolja a zsigereimet és beindítja a hormonjaimat. Menthetetlen vagyok.
Látom, utazol. 
Csak a hétvégére. Tesómékhoz. Vasárnap délután újra itthon leszek.
Nos, ha még mindig szomjas leszel, hívj fel. – Arcomat lágyan végigsimítva, hirtelen kilép az ajtón és elvegyül az emberáradattal. Felfogni sincs időm. Csak állok, sűrűn pislogva és talpig kérdőjelben. – Ez most igaz? Nem ugratott? Miért pont én? Miért pont itt és így? Kívülről nézve pillanatnyi önmagam, csak egy halom szélfésülte, kócos szerencsétlenséget látok. Nem akarok ezen agyalni. Az izgalom, a váratlan csoda végleg kizökkent a korareggeli kómából. Továbbmegyek. Tőle távolodva és mégis felé közeledve. Két nap. Egy örökkévalóság a válaszért. Tényleg vagy mégsem?