LeszBlikk

A hangos zihálás betöltötte a helyiséget, miközben mindent elárasztott az izzadtságszag. Nem vagyok egy nagy fetisiszta. Sőt, mi sem áll távolabb tőlem, minthogy a testszag szexuális vonzerejét istenítők táborát erősítsem. Most azonban ez az atmoszféra mégis elindított bennem valamit. Vagy lehet, sokkal inkább a látvány volt az. De persze kit ne hozna izgalomba, ha ilyesmi tárul a szeme elé.
Csak álltam ott, a kis lakás ajtajában, teljesen földbe gyökeredzett lábbal. Még ahhoz is alig volt lélekjelenlétem, hogy az ajtófélfának támaszkodjak. Az se segített túl sokat, hogy a még mindig csak puritán praktikussággal berendezett lakásban semmi nem volt, ami terelte volna a tekintetemet. Így minden figyelem csakis arra a kicsi de hihetetlen erőt sugárzó alakra koncentrálódott, aki a szoba egyik végében, feszülő sortra és sportmelltartóra vetkőzve, hangos nyögések kíséretében csépelte a plafonra fellógatott bokszzsákot...

a folytatást, egy most csatlakozott szerző oldalán olvashatjátok,
http://www.tortenetek.hu/tortenet/latogatas-sorinanal/29348
 
a szerző további írási itten:
sinara-tortenetei.blogspot.com

Első találkozás

A fotelban ültünk, az egyetlen bárban, ami csak nőknek van. 
- A testbeszédedet figyelembe véve -mondtam- elég nyitott vagy!
Megeresztett egy mosolyt, ami közelebb volt ugyan a befogadáshoz, de keze, idegesen visszatolta a szemüvegét. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. A vállunk már összeért. Hozzásimultam és a karfára hajtottam a fejem, közel, nagyon közel hozzá. A jelzések egyre gyorsabban váltakoztak, Ő felém hajolt, de nem csókolt meg, az utolsó pillanatban visszahajolt. 
Játszott! Hagytam.
Belementem az őrjítő igenbe. Tűrtem az udvarlást. Ő vékony, laza természetű, mégis kecses járású, kicsit feszült típus volt. A lábát csak akkor nem rázta, ha magáról beszélt. A mondatai úgy kezdődtek én... Mindegyik. Firtatta a koromat, iskolázottságomat. 
Ő három diplomás, intelligens nő, egy hat éves kislány anyja. 
Én hülyeségeket csináltam és zavarban voltam és ez biztos nagyon látszott. Nem tudtam mit csináljak a lábammal. Keresztbe tettem, leraktam. Ideges mozdulatokkal nyúltam, mindig az üveg után. Azzal akartam eltakarni a zavarom. Közben figyeltem a mozdulatait. Hirtelen témát váltottunk a költészetről volt szó. Megkérdezte mi az aktuális kedvenc versem. Éppen Ady, megöltem egy pillangót című verse jutott eszembe...
Ő mosolyogva ezt mondta:
-Ha most itt lenne egy pillangó én, megölném neked.
Ezt már megértettem. Nem mozdult mosolyra a szám, és nem doboltak tovább ujjaim. Keresztbe tettem a lábaim, és hátra dőltem. 
- Most udvarolsz nekem? – kérdeztem.
- Igen! – Nem jól csinálom?
- Nekem tetszik!
Hátradőltem, mintha hidegen hagyna az ügy. Járt az agyam. Nem akartam hinni a fülemnek. Kinéztem egy pontot a falon, lehet akár egy jobban kiálló tégladarabot talált meg a szemem. Ő is mereven, maga elé nézett, de néha kizökkent és a tekintetemet kereste, ilyenkor mosolyt váltottunk, még biccentett is.
Talán itt nyertem teljes bizonyosságot, tovább már nem is zavartattam magam. Pimasz dolgokat kérdeztem, és már nem mosolyogtam bután. Kikapcsoltam a felettes agyam és már csak az ösztöneim működtek. Kizártam a külvilágot. 
A csók végül, nagyon szenvedélyes volt. Ez két olyan embernek a csókja volt, akik csak ösztönből érezték egymást. Nem vettünk már tudomást semmi másról. Volt egy pillanat, mikor közös volt a varázs, s nem mulasztottuk el kihasználni.

Mészáros Gyuri blog bejegyzésére szeretném felhívni az egybegyűltek figyelmét;
Tényleg így? Kételyek a Pride-ról... avagy Stonewall örökségének kilúgozása címmel.
olvasásra nagyon ajánlott!

http://meszarosgyuri.blogspot.hu/2014/07/tenyleg-igy-ketelyek-pride-rol-avagy.html

Akarat keverve semmivel

Már vagy fel órája lekerült rólam a bugyi és ha megemeltem kicsit a fejem és felnéztem, mert különben meredten a plafont bámultam, csak a szemöldökét láttam a csajnak. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a mozzanatot, mikor hazafelé menet, meggondoltam magam. Nem akartam, hogy feljöjjön, csak kicsit incselkedni akartam, de most nem tudok jelen lenni a szituban. Olyan érzésem van, mintha mindketten a plafont fixíroznánk, mintha mindketten gépek lennénk, pedig belül, hangtalanul, csak én küzdök a szenvedély hiányával. Merengésemet
megszakítva szemöldökével közeledik és tekintetével befurakodik, nyilván kiszúrta, hogy standbay üzemmódban vagyok. Igen, tuti, hogy észrevett valamit, mert már öltözködik. Huhh lehet meg kéne mozdulni, azonban csak a szememmel követem mozdulatait, de inkább be is csukom, biztos kitalál egyedül is az ajtón, hiszen csak egyenest kell mennie. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés.
Hirtelen minden zaj, motoszkálás megszűnik. Minden olyan gyorsan történik, nyilván rutinos mar az effélékben a másik. Sötét van, a hajnal fénye még kevés, hogy láthatóvá tegye a szobát. Nem tudom hol van és semmi zaj nem támad. Szóval egy helyben áll és arra vár, hogy megmozduljak, vagy ellenkezzek, de eldöntöm, hogy meditálni fogok. És kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés kilégzés, belégzés.
Mivel mar rég cserben hagyott az időérzékem, nem tudom eldönteni, hogy mennyi ideje szűnt meg a lámpa és mióta idegesíthetem avval, hogy nem mozgok. Még nevetgélni is elkezdek, hadd húzzam tovább az idegeit, sőt, még hahotáznék is, amennyiben nem lenne betömve a szám egy zoknival, amit csak remélni tudok, hogy a sajátom és nem az idegen nőé. Gondolkodni kezdek és kicsit fel is ébred bennem a vágy, hogy megmozduljak, hiszen egészen kényelmetlenül heverek az ágyon. Hason fekszem, hátul összekötött két kezemet mozdítani se tudom, lábaim oda vannak kötözve az agy két végéhez. Tulajdonképpen akármit megtehetne most velem, mert kiabálni úgy se tudok. A csendből ítélve ő se mozog, de biztosan itt kell lennie a közelben. Mint valami rossz sakkjátszma, ami a matt előtti utolsó lépéseinél megreked. Mert hiszen mindketten várnak, hehe a kiszámíthatatlanság. Talán mindketten más reakcióra számítottunk egymás részéről. Most hidegháború van. Az nem lehet, hogy semmit meg se mukkanjak arra, ha megkötöznek és betömik a számat, ráadásul hasra fordítva hagynak széttárt lábakkal. De én azért se mozgok, nem veszek tudomást kényelmetlen helyzetemről, egyszerűen nem figyelek oda újabb meditációba kezdek.
Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés.
Később kinyitom újra a szemet, kissé tisztul bennem az akarat a megmozdulásra, de gyorsan újra lezárulnak a szemhéjaim. Kavarog bennem a fegyverletétel gondolata, mert tovább nem tudom figyelmen kívül hagyni tagjaim állapotát. Mindenem zsibbad, főleg a nyakam. Vajon mi járhat a másik fejében és miért nem csinál velem semmit. Még az is lehet, hogy a fotelben alszik, mert ö is elfáradt a semmit tévesben. Ha megmozdítom a nyakam, vagy valamilyen mozgást végezek, egyrészt felébresztem a másikat, másrészt feladom a mérkőzést. Magamban eldöntöttem, hogy avval nyerem meg a szitut, ha nem reagálok semmit a lekötözésre. Meg se moccanok, nem adok ki hangot, nem ellenkezem, hanem úgy csinálok, mintha észre se venném. Megvárom mi következik, mert valaminek következnie kell lassan. Az nem lehet, hogy az egész éjszakát zoknival a számban töltsem mozdulatlanul. Meg kell mozdulnom mert már nagyon faj mindenem, de még nem adom fel.
Na még egyszer, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés belégzés.
Kezd kivilágosodni, bár csak a pálmát látom a sarokban bal szememmel, a másikon gyakorlatilag rajta fekszem. Komoly mozdulatok szükségesek hogy mindkettővel szemlélődjek. A fotel, amiben a másik alszik, pont
mögöttem van. Hosszasan elmélkedek meg tudom e fordítani úgy a fejemet, hogy az hangtalan legyen, de egyelőre nem kockáztatok, várok, míg teljesen kivilágosodik, akkor úgy is jobban latom majd. A zsibbadás görcsé fajul a következő egy órában, de még mindig tengődök a fejfordításon. Kivilágosodik és a forgalom zaja kezd
felhallatszani az utcáról. Hirtelen mozdulattal a fotelra szegezem tekintetemet, de üres. Nincs ott. Elfog a páni hangulat, kapkodom ide oda a fejemet, de ebben az üzemmódban, csak csíkokat latok a térből.
Pálma, üres fotel, pálma, üres fotel, pálma, üres fotel. 
Most már sokkal bátrabban mozgok, hiszen elveimet feladva, pánikba estem, felemelem fejemet és amennyire lehet, körbepásztázom a terepet. Tök üres. Egyetlen élőlényként a pálma van csak jelen. Egyedül vagyok a rám törő gondolattal, hogy itten önmagammal vívtam ki tudja már milyen hosszú ideje állóháborút a képzeletbeli játszótársammal, aki már rég lelépett.  
Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés...

Hétköznapi szösszenet

Reggel 05:35. Kissé szerencsétlen fejjel, félkómás állapotban álldogálok a kis földalattira várva. A tömeget mindössze hárman képviseljük. Az oszlopnak támaszkodva és az egyik szememet a jelenlévőkön tartva, kényelmesen szunyókálok. Fülemben lágyan zümmög az Enigma, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az állva alvás állapotában. Éppen kezdenék Alfából Béta irányába indulni, amikor a pillanat töredékéig tartó álomból egy kiadós rándulással felriadok. Heves szívveréssel körülnézek, vajon hányan látták a produkciómat. Ekkor esik a tekintetem egy új tömegtagra. A közvetlenül mellettem álló, nálam alig egy fejjel magasabb lány nem csupán lenyűgözően szép, hanem meglehetősen kihívó is. Engem néz. Persze hirtelen azt sem tudom, mit csináljak. A légneművé válás, az enyhe pirulás és égő vörös fej közti színjátszás, valamint az „úgycsinálokminthaészresemvenném” állapotai között választhatok. Természetesen a negyedik verzió lép életbe és némi szégyenlős mosoly keretében vállat rándítok. 
Még mindig jobb egy pillanatnyi mélyalvás mint a hosszú semmilyen. 
Ez igaz. – válaszolja még mindig azzal a játékos mosollyal, amivel ki tudja, mióta nézett. Jó lenne valami frappánsat mondani, de semmi nem jut eszembe. A hajnali vegetáció eme alacsony fokán annak is örülök, ha eltalálom a számat a fogkefével. Azért nem adom fel ilyen könnyen. A lány nagyon tetszik és még ebben a félgőzös, meglehetősen szűkszemű állapotban is szeretnék neki imponálni. Némi hallgatás után – látszólag lazára véve a figurát – megkérdezem:
Te is ezzel a metróval jössz? Ahogy kiesik a fogaim közül a mondat, rájövök, hogy ennél hülyébbet akkor sem kérdezhettem volna, ha előre begyakorlom. Hiába, tényleg született tehetség vagyok…
Nem. Én a másik oldalról indulok, de innen izgalmasabb a felszállás. – mondja szélesedő mosollyal. – Ezen felbátorodva bennem is kezd oldódni a kezdeti bénultság. 
Az klassz. – Felelem. – Eredetileg nekem is ott kellett volna felszállnom, de itt kényelmesebb az oszlop. Hárommal kevesebb rajta a rücsök mint azokon. – Felettébb sokatmondó és építő kommunikációnkat a kis földalatti érkezése töri meg. A rajtam lévő óriás méretű hátizsákról megfeledkezve hirtelen fordulok az ajtó felé. A mozdulatommal egyúttal jóformán letaglózom őt. Egyensúlyát – és mindennemű mosolyát – rövid időre elveszítve, billegve lép be a metróba. Immáron poroltóért imádkozva, izzó arccal lépek utána. Kényszernémaságba, valamint nyomasztó hőhullámba burkolózok. A fejem szinte vibrál a vörös színtől. Csatakos kézzel markolom a kapaszkodót és várom a halálom. Valóságos kínlódásomat látva, újra mosolyogva odalép hozzám, majd földre szegezett fejemet felemelve súgja a fülembe:
Legközelebb, ha le szeretnél venni a lábamról, előbb igyunk meg valamit. – … és íme, a csoda megtörténik. Nem neheztel, nem káromkodik és nem barmol le. Sőt! Még a kezdetinél is kedvesebb. Fogalmam sincs, miért, de nem is érdekel. Az új lehetőség reménye erőt ad és visszakapom a hangom:
Ugye nem gond, ha az ital után mellőzöm a hátizsákot? 
Ha nélküle is olyan eredményes vagy mint vele, akkor nem. - Azzal a laptop táskájából kivéve, névjegykártyát nyújt felém. – Csörgess meg, ha megszomjazol. 
Máris cserepes a szám… - Mondom nagyot nyelve, és abban a pillanatban tényleg úgy érezve, hogy porfelhőt lehellek. – Felnevet. Kellemes hangja végigborzolja a zsigereimet és beindítja a hormonjaimat. Menthetetlen vagyok.
Látom, utazol. 
Csak a hétvégére. Tesómékhoz. Vasárnap délután újra itthon leszek.
Nos, ha még mindig szomjas leszel, hívj fel. – Arcomat lágyan végigsimítva, hirtelen kilép az ajtón és elvegyül az emberáradattal. Felfogni sincs időm. Csak állok, sűrűn pislogva és talpig kérdőjelben. – Ez most igaz? Nem ugratott? Miért pont én? Miért pont itt és így? Kívülről nézve pillanatnyi önmagam, csak egy halom szélfésülte, kócos szerencsétlenséget látok. Nem akarok ezen agyalni. Az izgalom, a váratlan csoda végleg kizökkent a korareggeli kómából. Továbbmegyek. Tőle távolodva és mégis felé közeledve. Két nap. Egy örökkévalóság a válaszért. Tényleg vagy mégsem?

Tímea Gulisio:

Vendégszerepek

Holnap vendégeink jönnek 
Ez kínos lesz
Hogy telik majd az idő
Ha nincs miről beszélgetnem velük

Azt kérdezik majd 
Mi újság mostanság mit csinálok
Hogy megy a suli
Állást keresek-e már
Férjhez mikor megyek
Hová lett a szép hosszú hajam

Én meg sorban hogy
Trágár szövegeket gyártok ocsmány vénasszonyokról
Sehogy mert otthagytam
Eszemben sincs keresni
Sose megyek férjhez
A hajamhoz meg mi közük

De ilyen bunkó nem lehetek
Mert a fiuk építkezik
Egyetemi diplomája van és két szakmája
Vállalkozást vezet jól keres 
Épp most nősült
És sármosabb mint valaha

De mit is mondanék
Hogy szép szerelmes verseket írok álombeli hercegekhez 
Hogy erkölcsileg nem passzolok az iskola légkörébe
Hogy lusta vagyok dolgozni a szüleim eltartanak
Hogy full leszbi vagyok meg egy kicsit transz
A hajamat akkor már nem is kell firtatni

Holnap vendégeink jönnek 
Ez kínos lesz
De majdcsak eltelik valahogy az idő
Ha nincs miről beszélgetnem velük - lelépek

Ballada egy randira

Az izzasztó napon sültünk a pad két felén ücsörögve, kezeink között a távolság a centiméterek végtelen hányadává nőtt és ezen még a végtelenül csinos szája és a szerinte formás melleim sem segítettek. 
Épp azon tűnődtem, hogy írt-e már valaki best sellert a szívek álló háborújáról, s hogy tanultunk-e valamit kémiából arra az esetre, ha a kovalens kötést a tehetetlenség irdatlan vaskorlátja akadályozza....

A pillanat abszurdságát egy a parkban futkorászó kisfiú fokozta. Egy piros hélium szívet ráncigált maga után, hozzánk érve pedig megállt és rázendített:
Tű-tű-tű pucér nő! - majd tütürészve tova szaladt.
A fejünk fölött egy madár csapódott a nagyfeszültségűnek, s még egy utolsót rángva a lábunk elé terülve várta az enyészetet.
A lány felállt és haza ment. 
Én pedig ott maradtam farkasszemet nézni egy tetemmel. Talán még nyerhetek.

Vecséy Janka:

Az, hogy kit szeretek

Az, hogy kit szeretek,
rég eldöntött tény
néha csak egyperces,
néha nagyregény
néha fehér póni,
néha furcsa lény,
elmosódott szélű,
lágy zseblámpa – fény.

Azt, hogy kit szeretek,
tudják a barátok
tudják a papok, és
tudják az apátok
tudják az apák, és
tudják az anyák
tudják az elázott
nyugatii banyák.

Tudják a remeték
tudják a kozmók
tudják varázsgombák,
és tudják a zuzmók
és hogyha kiveti
sokat próbált gyomruk,
gyerünk, fiúk! Mondják,
nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk…

Veselkedjünk neki
a rossz igazságnak,
ha itt hivalkodik
már a nagyvilágnak
vágjuk darabokra
szedjük szét ízekre
fújoljuk szagokra
köpködjünk ízekre

Példálózzunk józan
és ésszerű hittel
rázzuk meg jól, és csak
ordítsuk, hogy hidd el
és ne értsük meg, hogy
éppen azért büszke,
mert az ordítozást
túl sokáig tűrte.

Van, ki változtatna,
s ki igazán gyűlöl
van, aki elfordul
van, aki tűr? Öl?
Van, aki nem látja
egy részem még gyerek,
de mindenképp ember…
és van, aki szeret.

Vadászat, avagy füstbe ment kísérlet 

Egy buliban áll, szélen a sarokba, körülötte magas fa asztalok és székek óriásoknak. Persze egyetlen helyen se ül senki, itt mindenki normálméretű,azonban kizárólag nők vannak a helyiségben. Szinte mindenkit ismer, új arcokat nem lát, ugyanazok a karakterek. Velük nem akar beszélgetni. Egy helyben ácsorog, egy idő után mellé keveredik egy kihívó tekintetű nő, akit eleddig még nem látott. Elkezdenek együtt mozogni a zenére. A kémia beindult benne, komoly nehézségekbe ütközik levenni a tekintetét az előtte hullámzó keblekről. A ruháján keresztül is jól kivehető kemény mellbimbó szinte hívogatóan felkínálkozik. Már-már rászánja magát a bevetésre, de ekkor a hullámzó tömegen keresztül elhúzzák a kijárat felé. Kint ráömlik a lámpa fénye és elhalkul a zene hangja. Eltelik egy perc és csak nézni tudja, de aztán felocsúdva bénultságából, a lámpaoszlopnak dönti és megcsókolja. A cigaretta leseik, lent füstölögve ontja ki maradékát, kettőjük között. Naná, hogy lábra tapos a csikk helyett. Újra mozgásba lendülnek, majd kikötnek a pultnál. Csak követi a nőt, de nem is tudna mit tenni, hiszen húzza magával rendületlenül, egyre jobban toszolódva a tömegben. A háta mögé kerülve újabb kísérletet tesz vágyai csillapítására, markolászni kezdi a melleit, tette ellenállás nélkül marad. Felbátorodva mindkét kezével előre nyúlva simogatja és hozzádörgölőzik. Belefeledkezve a pillanatokba, villámcsapásként éri a fején és hátán lecsurgó hideg folyadék. Frissen lehetett kikérve a mennyiségből ítélve. Igen már a szemébe is került, meg tudja állapítani, ez sör. A zuhanyt figyelmen kívül hagyva, továbbra is a kebleken tartja a kezét.
Némi fájdalomdíjat kicsikarva, még mielőtt megüti a sör gazdája. Talán még tíz másodperc van. Minő baleset, pedig már ott tartott, legalábbis fejben, hogy megoldja kéz és száj cseréjét. Eltelik a tíz másodperc. A zene hangos, a tömeg együtt énekli a refrént, mintha minden olyan nyugodt volna. Az előtte álló semmit nem észrevételez a helyzetből. Ekkor megtörténik. A bal vállán egy kéz materializálódik és nem marad egy helyben. A következő pillanatban egy férfi néz rá mogorván. El nem tudja képzelni mit keres itt ez a pasi és miért pont az ő csaját kezdte el fogdosni. Hirtelen mozdulattal lesöpri válláról a férfikezet és behullámzik a tömegbe, ahol mindenkit ismer, kivéve a DJ-csaját…

Erdei Virág

Rohanó világ

Rohanó világban élünk,
ahol nincs idő az érzésre;
és nem foglalkozunk a
nekünk feltett kérdéssel.

Rohanó világban élünk,
ahol nem nyugszik a láb,
hajt, üldöz minket a vad
életösztön, a pénz, a vágy.

Rohanó világban, ahol
nincs már igaz, tiszta szív,
s ha mégis van, az olyan
mint a szürke, ködbevesző híd.

Rohanó világban élünk, ahol
nincs idő a mások bajára –
hallgatunk még egyáltalán
lelkiismeretünk szavára?!

Rohanunk a világ mélységbe
tartó sötét útvesztőin – vajon
lesz –e még erőnk megállni
az élvezetek meredek lejtőin?

- vagy csak rohanunk tovább,
mert ezt szoktuk meg, s
továbbra is magunkba rejtjük
lelkünket maró félelmeinket?!